Mikor felejtetted el megkérdezni magadtól, hogy Te mit szeretnél?

Szerintem mindenkinek volt már olyan napja, amikor estére teljesen kimerültél, és valójában nem is tudod, hogy miben fáradtál el.., mert egyébként egész nap tetted, amit kellett és amit általában teszel nap, mint nap.

Dolgoztál, segítettél, alkalmazkodtál, megoldottál, ott voltál másoknak, üzenetekre válaszoltál, mosolyogtál, amikor úgy érezted, hogy most erre van szükség.

És amikor végre csend lett körülötted, megjelent egy nehezen megfogalmazható érzés, mintha egész nap nem is éltem volna, hanem mindenki másnak éltem volna? 

Azt gondolom, hogy ez egy természetes működési mechanizmus, és nem azért érzed így magad, mert valamit rosszul csinálsz, vagy mert gyenge vagy, hanem sokkal inkább azért, mert az évek alatt megtanultad, hogy a szeretet, az elfogadás vagy akár a biztonság feltétele lehet annak, hogy megfelelj.

Csak az van, hogy ami egykor (gyermekkorban) segített túlélni, az felnőttként, amikor már tudatosabban látjuk a világot, sokszor már nem véd meg minket, hanem észrevétlenül eltávolít attól, aki valójában vagy. Épp ezért olyan nehéz néha válaszolni egy látszólag egyszerű kérdésre: 

Én mit szeretnék? Nekem mi a jó?

A megfelelés nem velünk születik, kevés kisgyermek születik úgy, hogy azon gondolkodik, hogy vajon elég jó-e.

Hiszen egy kisgyermek milyen önfeled, nevet, kérdez, őszinte, próbálkozik, elesik majd feláll, megint elesik és megint feláll, kíváncsian tekint mindenre, a világra. A megfelelés története sokkal később kezdődik, akkor, amikor megtapasztaljuk, hogy bizonyos viselkedésekért dicséret jár, másokért pedig elutasítás, csalódottság vagy éppen a csenddel való büntetés vagy inkább ignorálás.

Ez nem feltétlenük történik rossz szándékból, hanem inkább abból fakad, hogy minden vagy legalábbis a legtöbb szülő a legjobbat szeretné adni a gyermekének, mégis előfordulhat, hogy akaratlanul is olyan üzeneteket közvetít, mint pl. viselkedj szépen, ne okozz kérlek csalódást, ne sírj, ezek a mondatokat önmagukban ártalmatlannak tűnhetnek, de egy gyermek nemcsak a kimondott szavakat hallja meg, hanem érzi a kimondott szavak súlyát, a feszültséget, érzi a tekintetet, a kimondatlan elvárásokat…és így szépen lassan megtanulja, hogy a szerethetőség olykor összekapcsolódik az alkalmazkodással.

Nem azért kezd megfelelni, mert ezt választja, hanem azért, mert ez lesz számára a legbiztonságosabb út.

Szerintem nem azért felejtjük el önmagunkat, mert nem szeretjük magunkat, hanem mert valamikor régen fontosabb lett számunkra a biztonság, mint az önazonosság.

A jó hír viszont az, hogy amit egyszer megtanultunk, azt később újra tanulhatjuk. Nem egyik napról a másikra, és nem úgy, hogy egyszerre minden világossá válik, hanem inkább az apró pillanatokban. Amikor például megállsz egy döntést előtt, és először nem azt kérdezed meg magadtól, hogy mások mit várnak el tőled, hanem azt, hogy te mit érzel, te mire vágysz és neked mire van most szükséged.

Talán ez az önmagunkhoz vezető út első lépése. Nem az, hogy rögtön minden megváltozik benned, hanem az, hogy újra elkezdjük feltenni magunknak azt a kérdést, melyet talán már nagyon régen nem tettél fel magadnak….És én mit szeretnék..?

Lehet, hogy nem is tudod még rá a választ, ami teljesen rendben van. Nem is ezen van a lényeg, hanem azt megengedni magadnak, hogy újra lehetőséged adj magadnak feltenni ezt a kérdést. Mert minden valódi változás ott kezdődik, amikor először őszintén kíváncsi leszel arra, hogy benned mi él.